Ismeretlen nő és leány
képe előtt
Egy ifjú nő, s egy kisleány
Néz le a képekről énreám.
Nagymama lehet mindkettő:
Eltelt jó néhány esztendő,
Mióta e képek készültek.
Már biztosan meg is őszültek.
A Rendező mit játszatott velük?
A sors merre vitte életük?
Jó irányba-e, ahol, ha
Volt is szükségük támaszokra,
Reátalálhattak a szépre,
A lét minden örömére?
Esetleg rossz élet járt nekik,
És még most is azt szenvedik,
Hogy elvették tőlük, mi jár
Mindenkinek, ki jóra vár?
És ki az, ki nem a szépet
Reméli, a gondtalan létet,
Minden perc drága örömét?
S ha helyette mások közönyét
Éli át, hova menekül?
Létezik-e szép élet egyedül?
Vajh' mi lett e két hölgy sorsa?
Van-e, aki babusgassa,
Minden bajtól hűen óvja?
S van-e, akit ő is félthet?
Vigyázhat-e minden léptet,
Melyet szerettei tesznek,
Akik később támasz lesznek?
Vajon mi lett e lány s e nő?
Igaz, hűséges szerető,
Romlott céda, vagy magányos,
Kiket kitaszít a város?
Vagy ők lökték el a kezet,
Mely nem hozhatta le az eget,
Mert eltaszította a gőgjük,
Hogy rangban nem jártak előttük?
Lehettek boldog, jó anyák,
Feleségek és nagymamák,
Nagyívű politikusok,
Írók, költők vagy orvosok,
Szövőnők vagy lecsúszottak,
Divatbábuként felkapottak,
Jó tanárok vagy tanítók,
Nemzedékeken javítók.
Szóval, mit az élet adhat.
De vajon mit választhattak?
Mi adathatott meg nekik?
E képeket sokan nézhetik,
De csak találgatniuk lehet.
Feltételezzünk csak szépeket!
