Lelkek csokra

Kiskoromban úgy neveltek,

hogy mindennek megfeleljek:

Higgyem, amit hinni kell,

lássam, amit látnom kell,

tudjam, mi a nehéz munka,

s ne legyek rest gondolatra;

lássam emberben az Embert,

érezzem, ha szív melenget,

felismerjem mind a jókat,

s higgyem, a holnap csak jót hozhat;

aki hozzám közeledik,

fogadjam kinyújtott kezit,

s ha szívét feltárja nekem,

lelkem zárja nyitva legyen.

Így lelhetek csak csodákra,

lelkeket gyűjtve csokorba,

táplálva őket magamból,

s erőt merítve azokból.

Naivitás

Szeretem én a világot,

mit a szemem eddig látott!

Várost, mezőt, dombot, erdőt,

égen száguldozó felhőt,

házakat és tág tereket,

égig nyúló sziklás hegyet,

szóval ami szép itt terem,

e gömbölyded lakóhelyen.

Embert, benne érzéseket,

ámulatra nyíló szemet,

másra nem taposó lábat,

kezet, amely csakis áldhat,

amely el nem venne semmit,

mi a másé, csak teremt itt,

mint az Isten. Hasonlóan

segít mindig, hogyha baj van.

Létezik egy másik világ,

hol az Isten hiába ád,

nem jut annak, kinek szánja.

Millióknak bánatára.

Hogy’ lehet, hogy két világ van

e hatalmas planétában?

Mindkettőnek Isten-atyja

hogyan lehet, hogy ezt hagyja?

Hogy’ jut egynek minden jóból,

a másik meg nemhogy spórol,

de enni sem igen jut neki.

Az Isten ezt hogy’ nézheti?

Ember, választ ne keressél!

Az a fontos, te mit tettél!

Ki e verset olvashatja,

a jobbik világ boldog tagja.

Becsüld meg hát, amit kaptál!

Valami jót hátrahagyjál!

Segíts, ha valaki kéri;

ne tudd a szenvedést nézni!

Így lenne a világ kerek:

Hogyha vannak jó emberek,

akik nem gyűjtik a javat,

s így másnak is elég marad,

hogy a Föld apraja-nagyja

velem együtt elmondhassa:

szeretem én az egészet,

ezt a pazar földi létet!

Rokonlátogatás

(Melindának, aki először látogatott el hozzánk, bár a verseinken keresztül már ismertük egymást.)

Hiszem: minden ember testvér.

A húgom csak így lehettél.

Városodnak távolából

kedves szavad ha hozzám szól,

olyan, mintha vérem hívna.

Hogy ne lenne szívem nyitva?

Így hát vártam már a napot,

ahogy a hír szárnyra kapott:

eljössz hozzánk személyesen,

hogy aznapunk ünnep legyen.

Kék szemedben ábrándozás,

s volt valami tartózkodás,

mintha talán el se’ hinnéd,

hogy szívesen lát a nénéd.

Pedig csupán arról volt szó:

jött egy rokonlátogató,

egy szívesen látott vendég,

aki idegen volt nemrég.

A gesztenyefák üzenete

(Melindának, aki vendégségben volt nálunk, a gesztenyefákban gyönyörködött, miközben félt, hogy terhünkre van; versében a gesztenyefákat kérdezi erről, és megvallja, hogy korábban csak a virágzó almafákat szerette.)

Gondolj a gesztenyefákra!

Az út szélén némán állva

mutatják virágukat

mindenkinek, ki ott halad.

De nem minden ember érezi,

mi szépet adhat ez neki.

Te észrevetted kincsüket,

s megszólítottad lelküket.

Nem féltékenyek a gesztenyék.

Bölccsé tette őket a lét,

évtizedek,vagy századok.

Nagyon régóta állnak ott.

Mindenkinek, ki arra jár,

s őket kérdve válaszra vár,

elmondják, hogy a szeretet

összefűzi a szíveket;

lehet szeretni az almafát,

amikor visel szép ruhát,

a rózsa és a gyöngyvirág

is neked ajánlja illatát;

lehet szeretni a zöld füvet,

mely lágy szőnyeged nyújt neked,

az embert, ki gondját viseli -

a gesztenye nem irigyeli.

Kiváltképp akkor boldog ő,

és bízik, hogy lesz szép jövő,

ha látja, hogy az emberek

érzik, hogy mi a szeretet;

ha valaki valakit úgy fogad,

hogy félretéve a gondokat

csak rá figyel, és azt lesi,

hogyan is adhat jót neki.

S ha ezt teszi, kéri, higgyed el:

a szeretet néki sem teher!

Barátkánt nyúl feléd keze.

Ezt üzeni a gesztenye.

Vonaton

„Mem, mem” és „mem!”

Rázza fiacskám szőke fejét,

Repülnek a fürtöcskék szerteszét.

Ölemben ülve ismétli még:

„Mem, mem” és „mem!”

Vajon mit nem akar?

Melléhez szorul a makacs áll,

Ökle csaknem szájon talál,

Két lába vadul kalapál.

Vajon mit nem akar?

Csabától Szolnokig kiabál.

Az utasok unják nagyon,

Kérdik, hogy miért hagyom.

De csak nem üthetem agyon!

Így Csabától Szolnokig kiabál.

„Kávét, cukorkát kérnek?”

Az árus gyanútlan benyit.

Gyermekem megretten kicsit,

Arcához kapja két kezit.

„Kávét, cukorkát kérnek?”

Kisfiam magára talál:

Ökle az arcomba lendül,

Sok tincse gyors táncra perdül,

Kis szája ismét legörbül:

Kisfiam magára talál.

„Mem, mem” és „mem!”

Az árus megrettenve visszalép,

Kerekre nyitja kék szemét,

Hogy hallja a kismama gyermekét:

„Mem, mem” és „mem!”

Az utitársak felnevetnek.

Megszűnik a feszült légkör,

Bár minden kezdődik elölről,

Mert a fiam újra bömböl.

„Mem, mem” és „mem!”

A zöld rétem

Lépek a réten a káka felé;

Egy kicsi gyík fut a lábam elé.

Víz a gödörben, körben a sás,

Béka kuruttyol – jaj, de csodás!

Cserebogár röppen az orrom előtt,

Majd jön a többi. Vagy tizenöt!

Nád buzogánya bólogat itt.

Perje kalásza végigsimít.

Lépésre tőlem egy szarvasbogár,

Majd tovaröppen, mert társra talál.

Katicák kelnek szárnyra amott.

Mácsonya szórja a barna magot.

Katángkóró kéklik a jobb oldalon,

Piros pipacs nyugszik a két karomon,

Mert átölelem rétem, úgy szeretem!

Meghatottság nyílik a két szememen.

Így volt ez rendjén évek előtt.

Tágul a város, és fogy a föld.

Áruház épült a rétre idén,

Sok csoda és pici élet helyén.

Emberek ezrei járnak ide,

Lánykorom kedves, kis zöld rétire.

Autóba pakolják a telt kosarat –

Míg holt rét nyugszik a lábuk alatt.

Ballag a csillag…

Ballag a csillag az égen.

Fényteli tükre a Hold.

Lábnyomán sarad az éjjel,

Napsugarat ha kiolt.

Szállnak időtlen az órák…

Hamvad a csillagi fény.

Léptei csak topogások,

Majd elfogy az Napnak ölén.

Játszik a tátika

Játszik a tátika. Ajka kinyílik,

Majd rácsuk a kis, puha ujjra.

Gyermekem szája legörbül:

Nézd, anya! Megharapott a virág!

Majd rájön a drága:

Nem fáj az a lágy harapás,

S kaccanva bedugja ismét pici ujját

A nyitott szirmok alá.

Bimbódzó szerelem

(avagy: ovis-szerelem)

A kellem, a szellem,

oly bátor e jellem,

hogy nem hagy egy percre se’

kételyeket:

ő az a srác, akit

végre imádok,

és készítek néki

szívembe’ helyet.

Oly fura érzés

e gyenge bizsegés

lábtól a szívig

a testemen át!

Érzem, a vérem

úgy pezsdül, a lényem

felismeri végre

kis Ámor szavát.

Mária Jézuskája

Nézi, nézi újszülöttjét a kismama Mária.

Óvja őket melegen a betlehemi éjszaka.

Teste itt van, gondolata az időben messze száll;

Talán sejti, hogy drága kis gyermekére még mi vár.

Talán tudja: addig övé a gyönyörű kisfia,

Míg pólyában, kisbabaként karjaiban ringatja.

Lelke érzi: azért szülte Jézuskáját a Földre,

Hogy az emberek eredendő bűnét eltörölje.

Isten fia ez a gyermek, azt nagyon jól tudja ő.

Megváltónak küldte ide Egyfiát a teremtő,

Kínzatását, alázást szótlanul elviselni.

Amíg lehet, amíg övé, karjaiban öleli.

Az éhes kacsák

Apósom a halállal küszködött.

Tudta jól, már nem sok napot lát.

Kérte a mamát, hogy üljön oda mellé.

De hát őt várták az éhes kacsák.

El akart tán mondani valamit

Az évekről, miket együtt éltek át.

De a mamának annyi dolga volt!

Meg hát várták az éhes kacsák.

Tíz évre rá a mama sírva mondta el,

Hogy azóta is vádolja magát.

Inkább naphosszat ült volna mellette!

Várjon a dolog inkább, s az éhes kacsák!

Édesanyám hangja

Szép szemedből eltűnt már a huncutság.

Lépteidből hiányzik a biztonság.

Sötétbarna hajkoronád fehér lett.

A kedved és hangulatod kiégett.

Egyszer vettél évente egy szép ruhát,

De mint kire ráöntötték, az ugy állt.

Szépérzéked olyan volt, mint senkinek;

Azt mondod most: „ugyan miért és kinek?”

Mikor nyáron véget ért az aratás,

Elkezdődött számunkra az utazás.

Elvitt minket Pestre a gyorsvonatunk,

S azt mondtátok: ”Na, most végre nyaralunk!”

Mátyás-pince volt a kedvenc helyetek;

Nem mehettünk veletek mi, gyerekek.

Otthon vártuk éberen a híreket:

Hogy’ játszott a cigány, s milyen éneket.

Szoprán hangod úgy szárnyalt a magasban!

Gyönyörködtek mások is a dalodban.

Vastapsokkal jutalmazták éneked,

S ráadást is kértek a külföldiek.

Azt hitték, hogy híres művésznő vagy Te,

S úgy énekelsz most, a saját kedvedre.

Az utóbbi bizony-bizony igaz volt:

Az ének csak magadnak, s apának szólt.

Ez maradt meg belőled csak, anyukám!

Szoprán hangod még olyan, mint hajdanán.

Sajnos már csak kis konyhádban dúdolgatsz,

Ha üldögélsz, vagy könyveid közt pakolgatsz.

Adja Isten, még sokáig énekelj!

Ne törődj már magad körül semmivel!

Bársonyos, szép kezedet én megfogom,

S kísérlek majd érdessé vált hangomon.

Miért sírnak a fák?

Hallottad-e sírni a fákat,

Mikor vad szél tépte az ágaikat?

Hitted-e: mégsem a lomb, ami fontos?

Nő oda másik, ha az leszakad!

Ámde gerincüket féltik a hős fák!

Tudják jól, hogyha görbe marad,

Részük a szégyen, s tudni az árat:

Torzzá lesznek a súlya alatt.

Mit emberi jellem könnyeden elbír,

Hogy fordul a törzse a haszna után,

Nem megy a fának! Eltörik inkább -

Harcba’, ha nem győz - siratva magát.

Városi vendégem és a csend

Vendégemmel ülök a kertben.

Nem szólunk egyetlen szót sem,

Csak hunyt szemmel emlékezünk.

Lám, eljött városi barátom!

Sok év után végre látom.

Emlékeket élesztgetünk.

Korábban mondtam fél mondatot,

De barátom tudta, mit gondolok,

Biccentve jelezte nekem.

Így hát egymásra hagyatkozva,

Gondolatainkban találkozva

Lelkünk társalog csendesen.

Leszáll szép lassan a napkorong,

S elszürkül vele a régi gond…

Távoli lesz, majd megszűnik.

Olyan békés a nyári este!

Belesimul az ember teste,

Hogy vele egynek tűnik.

Tücsökzene hangzik az éjben.

Húzzák kitartón-keményen

az éjszaka zenészei.

Kutya ugatja a Holdat,

Míg majd megjön a holnap

És a kakasok rikoltásai.

Macska vall nyávogva szerelmet.

Hangja sírásra emlékeztet,

Ahogy áthatón miákol;

Szél zizzenti az akácfákat,

Recsegnek a gyöngébb ágak,

Míg levelük összetapsol.

A tóban békék kurutyolnak,

Egy-egy szólóban válaszolgat:

Akár egy békakórus;

Bagoly huhog a ligetesben,

Hangjára pár madár felrebben,

S másik fára fut a mókus.

Repülő zúg a magas égen.

Bár a gép tovaszállt régen,

Csak a hangja morog;

Gyümölcs huppan a puha földre;

Éretlen, zöld marad örökre!

Nem érlel soha magot.

Autó suhan távoli sztrádán.

Vezetője talán már kábán

Várja, hogy hazaérjen.

A barátom halkan mondja:

Ilyen csöndes, szép éjszaka

Nem volt már nagyon régen.

Kimosta lelkéből a sarat,

S mindaz, ami benne maradt,

A csöndes éjjel, semmi más.

Az élményt magával elviszi

Az éj csodahangjaival teli,

S amikor nyugalmát nem leli,

Felidézi e hallgatást.

A ládafia titka

Széles az utca, nincs aki lakja.

Gaz lepi el sok ház küszöbét.

Baktat egy néne, kanna kezébe'.

Így, kora reggel hozza tejét.

Egymaga lakja már csak az utcát.

Városi lett a lánya, fia.

Őt ideláncolja a sok emlék:

Kincseket rejt a ládafia.

Benne egy gyűrű. Férje, ki hordta,

Már temetőnek hantja alatt.

Gyűrűje mellett gyűrt bibliája.

Bőr fedele már rég leszakadt.

Mellette búvik egy bébicipellő.

Kisfia léptét őrizgeti.

Lánya csinálta papírból a szívet,

Ráírta szépen: nagyon szereti.

Két fénykép őrzi a múlt ifjúságot:

Férje legényként, ő nagyleány.

Csizma, fehér ing, fejben a kalpag,

Ő magán pruszlik, lábán topán.

Kis cicapompon! Mirci, ha játszott,

Lábbal pofozta a gombolyagot.

Jó öreg cirmos! Hogy kinevették,

Míg a pamuttal játszadozott!

Este, ha várva sem jön az álom,

Fel szokta nyitni a ládafiát.

Kincseit nézi, és felidézi,

Mily csoda boldog volt a család.

A negyvenedik érettségi találkozóra

Negyven nyár!

Amint a szél elrepít egy felkapott

falevelet a fejünk fölött,

úgy elszáll!

Várjunk még!

Nem akarjuk, hogy az idő meggyűrje

arcunkat és izmainkat!

Zöldellj, rét!

Ifjúság…

Szívünk és agyunk még fiatal!

Nehogy már cserbenhagyjon a test!

Gyerünk hát!

Emlékek…

Egyre csak szaporodnak, és gondolatunkban

legyűrik a jelent és a jövőt!

Még élek!

Lépések…

Hamarosan lassabban vonszolja lábunk

a dermedő testet…

Jaj, félek!

Öregség…

Elmúlt éveink töredéke elillan, s itt van már!

Pedig gyermekek voltunk

nem oly rég!

Pasókáméknak, fényképeket nézegetve

Tudjátok, mi a boldogság.

Hiszen egymásra leltetek.

De valami mégis hiányzott:

Felnevelni egy gyermeket.

Az utat, amit bejártatok,

Végig szenvedés kövezte.

Mégsem jött a gyermekáldás!

Kudarcot kudarc követte.

Aztán egy nap jó hírt kaptam:

Megjött a várva várt baba!

Meghatottan láttam a képen,

Hogy’ öleli a boldog mama.

Magához fogja a kis fejet -

Tenyerébe fér az egész -,

S arca olyan átszellemült,

Mint ki most mindent felidéz,

Ami kinccsé teszi fiát,

Akit már olyan régen várt,

S most minden percet magába zár,

Melyet ővele élhet át.

Az apa úgy nézi kisfiát,

Mint ki elindul felfedezni,

Miből állhat a pici élet.

Hogy’ is tud hozzá közeledni?

Ez a drága, apró ember

Fogja éltetek úgy össze,

Hogy megmaradjon a szerelem,

S a szeretet mindörökre!

Neveljétek oly emberré,

Aki gondos, szelíd, okos,

Mindenben megállja a helyét,

S így hozzátok hasonlatos!

Legyen mindennapos öröm

Még a gond is, mi jár vele!

Kísérje áldás a családot!

S az Isten nagy szeretete!

Napraforgó

Fakó kóró, halott kóró!

Fonnyadt arcú napraforgó!

Valamikor oly szép voltál!

Társaid közt hetykén álltál!

Díszítetted gazdád földjét,

Ki benned látta a jövőjét!

Orcád imádta a Napot,

S míg éltető erőt kapott,

Sárga szirmod büszkén hordtad.

Nem tudtad, mit hoz a holnap,

Amikor megérik magod,

S az aratók kését kapod!

Téged is elért a végzet!

Tudd: a Gazda azért ültet,

Hogy végigéld szép életed,

Élvezd, amit juttat neked,

Végül hozzál neki hasznot,

Beteljesítvén a sorsod.

Akár az emberpalánta:

Az életét végigjárja,

Míg kinő a felnőtt korból.

Mindent megkap jó-, rossz sorstól,

Mint ahogyan kiérdemli.

Majd lassan kezd összemenni.

Szárad, mint a napraforgó.

Teste lassan fakó kóró,

Az arca már nem sugárzik.

Egyre halványabbnak látszik.

Míg végül a kaszás karja

Suhint egyet, s learatja.

Ha csak élvezted létedet,

Véged ily szomorú lehet.

Ha viszont átadtad magadból

A jót, mit kaptál a sorstól

Kinek szüksége volt rája,

Szép véged azt meghálálja.

Lelked nem öregszik soha!

Csak a test sora mostoha,

Ahogyan múlnak az évek.

Szépnek marad a szép lélek,

S a büszke, ki sose volt jó –

Száraz napraforgókóró.

Nem vagyok hiú!

Megkaptam, mert nagyon kértem:

Itt az én kis készülékem!

Rápattanok, húzom, nyomom,

S bízom: lesz majd rajtam izom.

Nőtt a haskóm, popsim dagadt,

Nem szerettem már a nyarat,

Mikor látszott combom, hájam!

Lassan eltűnt minden bájam!

Nő vagyok, na! Mit tegyek hát?

Ki szereti maga magát

Úgy látni a nagy tükörben,

Hogy sikkes ő körbe-körben.

Drága férjem fúrt, faragott,

Végül mindent összerakott.

Óriás gépem áll a lábán,

S hideg futkos párom hátán!

Betuszkoltuk a szobába,

S úgy mászok most be az ágyba,

Hogy popsim az égnek mered.

Férjem közben rajtam nevet.

Nem baj! Lényeg, hogy az enyém!

S bennem felbuzog a remény:

Izmos leszek, mint egy fiú!

De nem vagyok, ugye, hiú?

Bogárka

Virág a fán, levélen ül.

Bogár kering az ág körül.

Picinyke szárny verdesve száll,

Mint lélek, hogyha harcban áll.

Szellőtől sem mozdul az ág.

Egyszer csak rezdül egy virág.

- A kis bogárka rája száll -,

Mint lelkem, hogyha rád talál.

Virág a szirmot csukja ám!

Bogárka rab örökre tán.

A fényre így hiába vár!

A lelkem lelked foglya már!

Mamóka

Az udvaron másképpen nő a fű.

A kis kertben alig van virág.

Kezedben nem táncol a tű.

Nem látni a papucskád nyomát.

Szemüveged a fiókban pihen,

Törött szárán a gúzs idéz.

Nem használhatja eztán senki sem.

Nem reparálja többé a kéz.

A kéz, amely annyit dolgozott

(Kert, konyha és nagymosás),

Hogy ujján a köröm megkopott,

S mindig volt rajta karcolás.

Mert Te gondoztad a rózsákat,

Rendet raktál a sufniban,

Rozsdás szegek, drótok szaggatták.

De nem mondtad: „Fáj, fiam.”

Ha hideg idő volt és eső,

Behúzódtál a kis szobádba.

Akkor a kötésed került elő:

Zokni, pulóver, sapkácska.

Összeszedted a hibás ruhákat,

Leszakadt gombú ingeket,

Lyukas lepedőt, szűkké vált szoknyákat,

S a varrógép naphosszat berregett.

Kiültél a folyosóra délben,

Kezedben újság, orrodon szemüveg,

S éneklő hangon, mindig érthetően

Felolvastad nekünk a híreket.

Mesélted Erzsében királynét:

Mikor meghalt egyetlen  fia,

Koporsója szegélyében

Megakadt a fátyola.

„Nádfedeles kicsi kunyhó”!

De szép vers volt, Istenem!

Mint a mesebeli kisleány,

„Soha el nem feledem”.

Kamillát főzték edénykédben,

Ezt ittad éveken át.

Hajat, arcot abban mostál,

Érzem most is az illatát.

Hosszú élet, jó egészség,

Tevékeny, hasznos napok,

Dédunokák! Csupa szépség!

Ez neked mind megadatott.

Sose tudom már meg, miért,

De boldog nem voltál soha.

Pedig ilyen szép életért

Küzd az emberek sora.

Kilencven év, amit éltél.

Sok gond és bánat is akadt.

Olyan dolgokat is kibírtál,

Melyekbe más beleszakadt.

Ha valamit csinálnom kell,

Mihez nem fűlik a fogam,

Hallom hangod: „Kezdjed hát el,

S túlleszel rajta, fiam!”

Velem maradsz hát örökre,

Mert úgy belém ittad magad!

Büszke vagyok, rágondolván:

Létem belőled is fakadt.

Baromfiudvar

A csibe

Szenved a kiscsibe,

Mert anyja megcsípte.

Belemerészkedett

Egy tenyérnyi vízbe!

Gondolta, hogy hátha

A kotlós nem látja,

És mártózik egyet

A kicsi tócsába’.

Tyúkanyó szemfüle

Mégis észrevette.

Így barnára koszolódik

A szép sárga pelyhe.

A kakas

Kakas rikkan: kururur!

Itten én vagyok az úr!

Olyan nagy a háremem!…

Erőm fogytán… Ma már nem…

A néma kacsa

Néma a kacsalány.

Elhagyta a hangja tán?

Nem a hangja hagyta el!

Az urának csak így kell!

A pulyka

Háborog a pulyka!

A begyét felfújta!

Kikezdett a felesége

A kakassal újra!

A tyúk

Kotkotkotkot kotkodács!

Itt a napi friss tojás!

A gazdasszony elviszi!

Páros sose lesz neki!

A gúnár

Jön a gúnár! Futok mán!

Mindjárt megcsíp! Jaj, mamám!

Nadrágom a csőrébe’!

Ki kell bújnom belőle!

A kacsa

Tity, toty, totyogok.

Hátul meg potyogok.

Sunyin tovább ballagok,

Mert buta azért sem vagyok!

A kopasznyakú

Így született! Jaj, de szép!

Begye felett bőr nyakék!

Másnak feje ily kopasz.

De miért nem büszke az?

A kotlós

Kotlósunknak szárnya alól

Egy kiscsibe, lám, kifarol.

Mire anyja utána kap,

A többi már mind szétszalad.

Kezdi a gyűjtést elölrül.

Közbe meg majd’ beleőrül,

Úgy számlál a kicsi agya.

Ilyen lenne egy jó anya?

Csujogató háziasszonyoknak

Sárga a kikirics,

Sárga vagyok magam is!

Méghozzá az irigységtől,

Mert te kijössz a kosztpénzből!

Hujujujujujujuj!

A demokrácia csapdája

Mint a kurtavasra vert ember, akinek keze

ellenkező lábával van összebilincselve

és hasznos emberi mozdulatra képtelen,

annyira le van dermedve ez a nemzet.

Gondolkodni még tud. De tenni nem!

Amikor már nem bírja a fojtó merevséget,

szabad lábára áll, és egy karjával hadonász.

Csörren a bilincs, s megsemmisülve visszaül,

mert érzi: Paprikajancsivá silányult,

S a tehetetlenségbe szégyenül.

Amíg nem volt rajta a hazugság átkos szava,

S naivan elhitte a mézes ígéreteket,

Úgy érezte, szárnyak repíthetik a jó élet felé.

De a gyalázó hazugságból szőtt ébresztő

gátakat emelt az álmok elé.

Napról napra érzi „a nép, az Istenadta nép”,

mily közelebb kerül bal lábához a jobb keze

tehetetlenségre kárhoztatva az erőt,

s kurtabilincsbe veri a demokrácia

az oly sok ártatlan szenvedőt.

Mindennapi imám

Még gyermeki elmém gondolta ki

Egykor imám.

S ahogy nő a család és tágul a lelkem,

Mind többért teszem össze kezem.

S más is a sorrend.

Most két fiam első, s asszonyaik,

Majd jön a hitvesem, kisöcsém, drága szülők,

Jó rokonok és gyermekeik,

Régi barátok, majd aki ismer,

S ismerem én is.

Aztán sorra kerülnek mind, akik élnek

Bárhol a Földön.

Kérem az Istent, adjon erőt nekik

Tűrni a sorsuk! Jó utat járjanak ők,

Még ha nehéz is!

Úgy fonja a létük fonalát, hogy

Értelem fénye segítse az útjuk,

S nagy szeretet öle fogja körül

A testi és lelki valót,

Bárhova lépnek!

Adja meg Isten azt az erőt,

Mely jól dönteni késztet,

Mikor többfele ágaz az út,

Hogy béke legyen körülöttük,

Jó szellem, egészség!

És úgy nevelődjenek gyermekeik,

Mint akit nem ver az átok,

S érezzék, mire szánta a sorsuk

A végtelen létet! Éltüket

Biztonság lengje körül!

Mindennapi reggeli s esti imám

Hallgassa meg Isten!

Ámen!

Édesanyám betegágyánál

Két kezem orcáidra teszem.

Hála ragyog mindjárt szemeden.

Várod a kedves, szép szavakat;

Hangom a sírástól megakad.

Küzdök a könnyekkel makacsul,

Míg a hang szóvá nem alakul.

Megfogom bársony, gyenge kezed.

Szép szemedből a könny kipereg.

Rád mosolyogva bólogatok:

Sírj csak, anyácskám, ha úgy gondolod!

Néked már mindent, mindent szabad.

Bánatom mostmár benned marad.

Átveszed tőlem mindazt, mi rossz:

Fájdalmat, érzést, mind, mi gonosz.

Úgy hiszem, most is gyermek vagyok.

Majd ha te elmész, én zokogok.

(Édesnyám azóta felgyógyult. Bízom benne, hogy még sokáig olyan marad, mint most.)

Lesz-e még igazi karácsony?

Hol vagy már angyalhajas karácsony?

Nem lóg most ezüst dió az ágon!

Meleg fényű gyertyák, szép énekek…

Mi van karácsonykor helyettetek?

Apró ajándékok saját kezűleg,

Titokban készített meglepetések…

Hová tüntettük a szeretetet?

Mi van karácsonykor helyettetek?

Drága ajándékok, nagy rohanás,

Boltból kerül elő a kalács,

Műanyag fa áll a kisasztalon…

Ennyi változott a karácsonyon.

Éjféli misére sikkből megyünk,

Már hóesés sem igen jut nekünk.

Nem tudjuk, mi az ünnep e napon…

Ennyi változott a karácsonyon.

A hála és a szeretet helyett,

Mely egykor betöltötte a szívet,

A pénz uralkodik, s a hatalom.

Ennyi változott a karácsonyon.

Nem az emberek hibásak ezért!

Csak küzdenek a kiváló helyért,

Hogy valamiből ők is megéljenek.

S közben elfelejtik a lényeget.

Elhagyott bennünket a nyugalom,

Csöndes elmélkedés a dolgokon,

S nem jut eszébe már senkinek,

Mik is jelenthetik a kincseket.

Lesz-e még igazi karácsony?

Mézeskalács a fenyőágon?

Találnak nyugalmat az emberek?

Megbékélést, hitet, szeretetet?

2007. november 16.

Szülői szeretet

Lázongnak felnőtt fiaim.

Féltenek, mert őket féltem.

Idegesíti mindkettőt,

Hogy éltemet értük élem.

Nem szeretik az aggódást;

Hogy néha telefonálok:

„Nem csúszik az út, kisfiam?

Viseld a meleg kabátod!”

Válaszuk igen megvisel!

„Jaj, anya! Éld az életed!

Járj fodrászhoz, fesd a szemed,

Keresed a könnyű perceket!

Végy cipőket, szép ruhákat,

S ne vedd gondjaink magadra!

A versírás is meggyötör!

Járjál inkább társaságba!

Ne a fiaiddal törődj,

Hisz felnőtt emberek vagyunk!

Tudjuk dolgunk! Életünket

Megszervezzük mi, magunk!”

Dehogy szólok életükbe!

Ezt én nem tettem sosem.

De mindent értük csináltam,

Amit bírt lelkem, s kezem.

Komoly, értelmes emberré

Cseperedett mindkettő.

Csak én érzem, mily sebesen

Fut év után az esztendő!

Ám egy dolgot nem tudhatnak,

Amíg apákká nem lesznek:

Úgy szeretem, védem őket,

Mint amikor megszülettek.

Gondolatok H.S. temetésén

Megszületünk, élünk, meghalunk. Ennyi.

Közben gondolunk-e rá, hogy el kell menni?

Adunk hálát Istennek, hogy süt a Nap,

S versengve fütyülnek a kismadarak?

Kérünk-e esőt szomjazó búzának,

Mezőnek, virágnak, az erdei fáknak?

Taposta már lábunk a száraz avart,

Miközben minket a csend nem zavart?

Hallgattuk-e már a patakcsobogást,

Feledve a napi mohó rohanást?

Eszünkbe jut-e néha, mi rosszat tettünk?

Szenvedett miattunk néhány szerettünk?

Kihozunk magunkból mindent, mi telik?

Ha nem kérnek tőlünk, miért nem teszik?

Visszafogjuk-e mindig a durva szót?

Felfedezzük minden emberben a jót?

Figyelünk-e mindig a másik szavára?

Megszületik bennünk néhanap a hála,

Ha bárki tette ezt kiérdemeli?

Megtanultuk, hogy mindenki szeretheti

Az embert, várost, állatot, növényeket,

Hegyet, vad folyót, árnyékot, fényeket?

Adunk azoknak jó szót vagy bármi mást,

Kik bajban vannak, s várják a varázst?

Van nemes türelmünk zaklatott napon?

Mi érdekel inkább? Szeretet? Vagyon?

Majd aki elkísér utolsó utadon,

Elgondolkodik a helyes válaszokon.

Két világ

Két életemet élem én,

Pedig hát ugyanaz vagyok

Kifelé is, mint a bensőmben;

De érzem a magyarázatot.

Ugyanis két környezet van,

Melyben egyazon énem létezik.

Az egyik nyugtalan, gonosz,

Követelődző, s nem segít.

A másik szelíd, szerető,

Nyugodt, kiegyensúlyozott,

Be- és elfogad mindenkit,

S mindent, mit az Isten adott.

A két világ közt bezárt ajtó.

Védem, amennyire tudom

A kicsi, de tág világom.

S csak magaménak mondhatom.

Néha kinyitja az ajtót,

S bekacsint a külső világ.

Kapzsi szemében gyűlölet,

S hervadni kezd a kis virág,

Mely titkos kertem élteti.

(Fordítva is így igaz, mert

Kis virágom biztos helye

Nem lehet más, mint ez a kert.)

E kacsintás csaknem megöl

Engem és a virágomat.

Félek, nem tudom megóvni

Magam, s belső világomat.

Ha olyan kér bebocsátást,

Aki segítségre szorul,

De bensőmet összetörné,

Mert lényére árnyék borul,

Akkor magam védelmében

Megesik: nem engedem be.

Bár a lelkem tiltakozik,

S kicsit belehalok ebbe.

Mint mondtam, ugyanaz vagyok

A külvilágnak, mint belül.

Csakhogy kétféleképp érzek:

Otthonosan, s idegenül.

Mind gyakrabban zárkózom be

- Sok minden erre kényszerít.

Belülről nézem a világot,

Mert néha már csak ez segít.

Ám csak engem. Sajnos, mást nem.

Így bánt a lelkiismeret,

Mert kárba vész cselekvés, szó,

Mely kifelé ’mit sem tehet.

Kezek

Áldást osztanak és kenyeret;

Nyújtanak üres tenyeret,

Ha nincstelen gazdájuk éhezik.

Elvesznek mástól a kapzsik;

Egyesek meg adnak addig,

Míg nekik bármijük létezik.

Pofont adnak, vagy simogatást;

Legyintve érnek el hatást,

Mikor a szavak kevésnek tűnnek.

De imára kulcsolódnak,

Ha valakik kérni akarnak,

Vagy súlyát érzik a bűnnek.

Hidat készítenek, vagy fegyvereket;

Utóbbit használják a kegyetlenek

És az ártatlan védekezők.

Gazdáik mocskosak a bűntől,

S kegyelmet várnak a tisztítótűztől

A megváltó halál előtt.

Földet művelnek a dolgosok;

Általuk olvasnak a vakok.

A művészekéi vásznat festenek,

Ha képpé érik a gondolat,

És felékesítik a hantokat,

Hol elhunyt hősök fekszenek.

Az író keze tollat ragad,

S értelemmé fűzött szavak

Keltik életre az érzéseket.

A lusta kéz ölben pihen.

Nem fogja munkára senki sem,

Hiába arra született.

A tanároké kis kezet vezet.

Írni tanítják a gyermekeket,

Hogy gyűjthessék a sok tudást.

Az apáké biztonságot ad;

A anyáké sző szív-fonalat,

Hogy összetartson a család.

A düh ökölbe kényszeríti,

És sokszor az embert megsérti,

Ki kötekszik haragosával.

Sokaknak nyitott a tenyér -

Kézfogásuk bizonnyal felér

A becsület zálogával.

Ahány kéz létezik a világon,

Mindegyiknek azt kívánom,

Hogy csakis a jót szolgálja.

Simogasson és becézzen,

Alkosson, és ne henyéljen;

Fegyvereket sose’ érjen!

Ez legyen az imádsága!

A felelet

Tudom, hogy élek,

Mert érzem a létet.

Érzékelem énem,

S a környezetemet.

De mi az, hogy tudom?

Ezt már nem tudhatom!

S mi irányítja

Az érzéseimet?

Csak biokémia?

Tudósok szava!

Megtalálták már

Az igaz lényeget?

Nem minden anyag!

Ezek csak szavak!

De hogyan értem meg,

Mit jelentenek?

Na jó, ingerület,

inger és ideg,

Pavlov kutyája…

Nem meséljenek!

A szellem nem anyag!

Bár az is megmarad:

Unokám átéli

Az én életemet,

S felidézi lelkem,

Mi megmarad egyben,

Ha fiam elmondja,

Milyen lehetett

Anyja, ki őt szülte.

A kisgyermek énje

Kibővül énvelem,

Megtoldva életemet.

A kérdést felveti,

Mint nagyanyja teszi,

S így megy, míg megtudom

- Ha lesz - a feleletet.

Titkok

Titkoknak mezején fut az élet,

Mint szépléptű paripa.

Nem tudjuk, mi a célja az emberi létnek.

Csak vágtázunk - sehova.

Van, ki csupán henye pénzért tölti az éltét,

S piszkos ügyletek éltetik őt.

Mást a 'miért' s a 'hogyan' köti csak le:

Titkokat faggat, s a jövőt.

Soknak csak a holnapi élet a cél.

Nem tudják, jut-e étel,

S gyenge forintjuk számlálva remélik:

Kelnek a Nappal, s nem fagynak meg az éjjel.

Nyugtalan elmék lángba borítják

Földrészeinket, ígérve jövőt.

"Ki kardot emel, az kard által vész el."

Jól tudják! Mégse' hátrálnak ők.

S köztük áll valahol az az ember,

Kinek tán kispolgár a neve,

S úgy fél, hogy letaszított lesz!

Inkább felfele lát a szeme.

Kiknek csak a pénz s talmi hatalma

Nyújtja a jót s a csodát,

Érte a harcuk felemészti az emberi érzést.

Szív nélkül szaporítják a család vagyonát.

Kik a titkot keresik, s mélyre hatolnak,

Rálelnek-e egykor a kulcsra,

Ami nyitja a végső, reményteli zárat,

Felfedve, miért fáradt sok lángész, koponya?

Vagy tán meddőn kutogatnak? Hiába?

Mert a titkot, a végsőt, nem tudja, csak Egyvalaki?

S a kispolgár vajon meg meri tenni,

Hogy szíve helyét csak a pénz töltse ki?

És íme a jézusi mondás:

Az boldog, kinek semmije nincs.

Nem hiszem, létezik ember a Földön,

Ki mind odaadná, mi néki a kincs!

Így lakja hát több millió boldogtalan ember

Kék csodabolygónk országait!

Pénz, harc, tudás és nincstelen élet ...

Titkokba vész mind. Az Ég s Föld elnyeli.

Mese

Élt egy fiú és egy lány

A Földnek két oldalán.

Egymás felé indultak,

Bár erről nem tudhattak.

Ragyogó nap hajnalán

Délről indult a leány.

Éjfekete két szemén

Ott tündökölt a remény.

Fekete bőre alatt

A szíve majd' megszakadt,

Oly nagy volt a magánya.

Társra várt, de hiába.

Északon élt a legény.

S buzgott benne a remény,

Hogy nem marad magába'.

Délnek vitte a lába.

Haja szőkén ragyogott.

Kék szemében csillagok!

Hófehér bőre felett

Finom vászon viselet.

Két végtelen vándorút...

Mely egyszer csak összefut!

Áll a fiú és a lány...

Szó sem jön ki ajakán.

Nem hiszik, mit szemük lát!

Egyik nézi másikát:

Fekete szem a szőkét,

Kék a lány sötét bőrét.

Ám ahogy egymást szemlélik,

A szerelem is kinyílik.

Megtalálták a társat,

Akire annyira vágytak.

És házasság kötettik!

Szép leszármazottaik

Nem feketék-fehérek:

Rózsaszínnek születnek.

Ahogy telik az idő,

S a gyermek felnőtté nő,

Nyáron néger-fekete,

Télen fehér a bőre.

Ám vegyes hajuk színe:

Szőke, barna, fekete.

Bár vörös is lehet az,

Ha nem szüleire hajaz.

Az első kis unokám

Megrettent a földi világtól,

S elment, mielőtt megszületett.

Pedig hogy várta a családja!

Anyja, apja hogy igyekezett

Mindenét előteremteni,

Ami széppé teszi életét!

De úgy döntött, hogy még korai

Számára ez az emberi lét.

Talán túl nagy volt a feladat,

Amit Isten számára kijelölt,

S még időzni kívánt egy kicsit

Az égbeli angyalok között,

Hogy összegyűjtse azt az erőt,

Mely megerősíti a lelkét,

S így úrrá lesz miden jón, s bajon;

Könnyebben cipeli földi terhét.

Ha mégis úgy dönt, elfogadja

A meghívást jó pár évtizedre,

Olyan boldogságot hoz közénk,

Hogy neki is élni lesz kedve.

Így vígasztalom most magamat,

Összetört fiam, s kis menyem.

Bízom, kapnak még gyermekáldást,

Hogy életük teljes legyen.

Karácsonyi séta

Csendes most az utca,

Nincs, aki tapossa.

Frissen hullott hóban

Magam ballagok.

A Hold csücsül egy ágon,

Míg utamat járom,

És fölöttem tündökölnek

Mind a csillagok.

Lábnyomom követ csak,

S dúdolom magamnak

„Ó csendes éj,

Szentséges éj”.

Nyári zivatar

Elbújt a Nap, s nézd, cikkan a villám!

Átível a fénye a felhők között.

Másik a Földet már célba vette!

Lecsapott a mennykő a fák sora közt!

Csattanás hallik, és dörgés kíséri;

Dübörög a környék! De félelmetes!

Vad vihar támad, és ömlik a zápor.

Minden élő lélek fedelet keres.

A feltámadt szélben dőlnek a fák is,

Karnyi vastag águk a földön hever.

Gólya a fészkét szárnyaival védi;

Félelmében néha egyet kelepel.

Majd ahogy jött, olyan hirtelen vége.

Elrohant felettünk a nyári zivatar.

Ágak az úton, de más nem is jelzi.

A föld a vizet fel is issza hamar.

Az érzelem logikája

Talán új fogalom, talán régi.

Talán van, ki azonnal megérti,

S olyan is, aki soha.

A lényeg, hogy senkit meg ne bántsak,

És ne kezeljek úgy embertársat,

Mint ki számomra mostoha.

Goromba szóval ne rontsak neki,

Főleg, ha ő ezt soha nem teszi,

Nem használ rút szavakat.

Ha szeretem, nem kell kimondanom.

Tettem, szavaim elmondják, tudom,

Hogy ő a legfontosabb.

Ha mindezt fordítva teszem,

Gorombán szólok, de mondom: szeretem,

Az utóbbi igencsak nem igaz.

Szépet érezni csak szépen lehet,

És ezt visszatükrözik az emberek:

A szép szó mosolyt fakaszt.

Ha egyszer valaki nekem esett,

S lelkemen ezért görcs keletkezett,

Feloldották hasonló szavak.

De az érzés, hogy már én is rossz vagyok,

Énemben örök nyomot hagyott –

S lelkem már nem tiszta lap.

Vigyázz hát kedvesedre, barátra,

És minden idegen embertársra!

Ne mocskolják be szavaid!

Ne csalj könnyeket mások szemébe,

S ne szomorúságot adj cserébe,

Ha amaz nem bánt, csak segít!

Kiegyensúlyozott, mindig kedves és mosolygós kis kolléganőm nyugdíjba ment a napokban. Ebből az alkalomból írtam neki az alábbi verset:

Iluskának

Sokat adtál sok embernek:

Barátságos szót és szépet,

Bátorítást és nyugalmat,

Kedves mosolyt - Iluskásat.

Része lettél életünknek.

Sosem tűntél kedvetlennek.

Ha baj is volt, nem mutattad,

Csak a mosolyt - Iluskásat.

Szép éveket szép kövessen!

Az Isten tovább szeressen!

Arcodon eztán se' lássunk, csak

Kedves mosolyt - Iluskásat!

Fény és árnyék

A fák koronája megszűri a napsugarat;

Át meg átvillan a fénye a lombok alatt.

Játszik a fénnyel az árnyék szertelenül:

Csillan a fűszál, aztán árnyékba kerül,

Majd újra rásüt a Napnak tűsugara...

Mígnem lebukik estére a tűzkorona.

Ekkor a sápadt Hold veszi át szerepét,

Rákerekíti a tájra sárga szemét.

Amit megles a Földön a lombokon át,

Halványan veri vissza a lágy sugarát.

Nincs ennek a fénynek olyan nagy ereje!

S mellette az árnyék már gyászos-fekete.

Így játszik az élet, meg az emberi lény.

Kezdetben ragyogóan rásüt a fény;

Mellette az árnyák csupa játszi, vidám.

Gyönyörű az öröm a Napnak sugarán.

Majd feljön a Hold: a remény meg az árnyék

Mind feketébb... De a kis fény is ajándék.

Az írás

Fut a kezemben a ceruza.

Nem én vagyok most az ő ura!

Illetve nem az ujjam, kezem.

A gondolataim vezetik,

S az érzés, mi bennem születik.

Egyik sem engedelmes nekem.

Bár bennem alakul valahol,

Mindkettő a tudatban honol;

De úgy jönnek a gondolatok,

Mintha más diktálná azokat.

Tőlem független az akarat.

Nem magamnak, másnak alkotok.

S ha idő múltán elolvasom,

Hogyan született, nem tudhatom.

Csodálkozom, hogy én írtam azt.

Egyetértek minden szavával,

De nem találkozom mámorával,

Mely egykor úgy magával ragadt.

Tán ezért a kétségbeesés,

Hogy nem megy többé a verselés,

Amikor csupán próbálkozom.

Nem is tudok hát csak akkor írni,

Ha az érzéssel nem lehet bírni,

S magamat alárendelni hagyom.

A tánctanár

(avagy három hölgy keringőzni tanul)

(Szép lassan)

Pam pam pam, pam pam pam,

Pam parapam pam pam, és!

Egy-két-há', egy-két-há',

Lépegetünk, egy-két-há'!

Még kecsesebb! Lábujjon!

Párja alá láb bújjon!

Most lehet ezt, nem szégyen!

Még szabadabban kérem!

Pam pam pam, pam pam pam,

Pam parapam, pam pam pam.

Hát egyenes, egy-két-há'!

Kéz a kezen, egy-két-há'!

És mosolyog párjára,

Közbe' figyel lábára!

Hölgyeim, most készüljünk,

Hátrafelé pördüljünk!

Pam pam pam, pam pam pam,

Pam parapam, pam pam pam.

Egy-két-há', egy-két-há',

Könnyeden és egy-két-há'!

Nem csoda ez, láthatják!

Mozdulatuk ráhagyják

Lágy zenei ritmusra,

Jól vezető párjukra!

(Kicsit gyorsabban)

Pam pam pam, pam pam pam,

Pam parapam, pam pam pam.

Egy-két-há', egy-két-há',

Pördül a pár, egy-két-há'!

Így! Kecsesen, lábujjon!

Hagyjuk, a láb hadd bújjon!

Úgy, a derék szép ívben!

És repülünk nagy körben!

(Még gyorsabban)

Pam pam pam, pam pam pam,

Pam parapam, pam pam pam.

Lám, alakul, egy-két-há'!

Egyre lazább! Egykét-há'!

Mily gyönyörű három pár!

Könnyű e tánc, érzik már!

Röpteti most lágy dallam,

Lüktet a vér szép táncban!

Pam parapam, pam parapam,

Pam parapam! Szép!

Féltés

Éjszaka van. Sőt, pirkad a hajnal.

Nagyfiam útjáról hazatér.

Addig az álom csak éberen ringat,

Míg kulcsa a zárhoz épp odaér.

Ekkor elalszom. Hogy nyílik az ajtó,

Már alig éri el tudatom.

Állítsd meg a pillanatot!

Valóság...? Jelen...? Röpke illanás!

Meddig igézi az embert?

Hisz' elszáll a pillanat,

vele az érzés, és az, ami szülte!

Előbb összevegyül a következő percek,

s a belőlük építkező órák emlékképeivel,

majd idővel mind odavész!

Felülírja őket a következő nap,

még inkább a másik, s így, tovább,

amíg elszürkíti a feledés

a régvolt pillanatok színes palettáját.

Végül könyörtelenül elnyelik mindet

az egymásra tornyosuló holnapok.

Állítsd hát meg a pillanatot!

Nem! Ne filmszalagra gondolj!

Az tovagördül, mint az élet.

Rögzítsd fényképre, hogy bármikor felidézd

csak azt az egyetlen villanást!

Hogy újra ott és úgy lehess, megigézve,

akár a múltban, valamikor!

A részletek gyönyörűsége,

egy megragadó mosoly vagy mozdulat,

őseink széthulló hagyatéka,

a leplezetlen öröm, vagy a nemes fájdalom

mélyen titkolt, mégis átsuhanó jele

maradjon meg az örökkévalóságnak,

hogy az is újra meg újra átélhesse

az egykor tovatűnő percet, akinek a sorsa

elkerülte érezni, látni, amit az adhatott;

és amit már hiába radíroz le a gyarló emlékezet,

mert egy időben tett apró mozdulat

foglyul ejtette, s méltó helyére emelte

a nélküle örök feledésbe hulló pillanatot.

Csokrok

Lépteim nyomán nem terem már virág.

Csak kezem alakítja a szirmokat,

Amikor rajzolom vagy festem őket.

Viszont felfedezek nagy-nagy titkokat,

Melyeket a fiatalság bokrétája

Eltakart előlem sok-sok éven át.

De a hosszú úton, mely idáig elhozott,

Sajnos elhervadott minden szép virág.

Megláthattam így, hogy mit takart előlem.

S lassanként, ahogy a virág hervadott,

Tarisznyámba szedtem, mi elém került:

Minden kellemes és rossz tapasztalatot.

Most pedig, ha csendes, nyugodt éjszakákon

Kinyitom ezt a tömött tarisznyámat,

Elém ömlik mind, mi évekig benne gyűlt,

Hogy megédesítse vagy keserítse számat.

Ha már előjönnek régi emlékeim,

Érzések, jellemek - ártók, ártatlanok-,

Jó, rossz gondolatok, új csokrot kötözök,

Mely belőlük alakul - s versként továbbadok.

Japán

Szenvtelen arcokkal letakartan

Értelem, s érzelmek sora él

Lelkekben s a fejekben.

És rend ura mindennek,

Bármi a látszat.

Levél barátnőmnek

Drága Marinkám!

Egy és háromnegyed éve

Lüktet bennem az aggodalom:

Bírod- e lelkierővel,

Mit sorsod rádszabadított?

Látom-e léptedet eztán?

Ír-e kezed még levelet?

S hittem: úrrá leszel egyszer

Bénult tagjaidon.

És íme, nagy csoda történt!

Bár meglehet, nem csoda ez,

Csak lényed erős akaratja,

Lelked s kiváló tudatod,

Melyek nem hagyták, hogy a kór

Földre tiporja a testet,

S óriási akarattal elérted:

Mozdul a kéz meg a láb!

Mire jó ez a hosszú betegség?

Legyőzni a büszke egót,

Rálelni az isteni szóra,

Érezni: a lélek előtt

Nyitva a megfelelő út,

Mely adja az életerőt,

Biztat a szép feledésre,

Táplálja a testet.

A bántás és megalázás

Létednek nem ura eztán!

Kivetette a hit s a tudat.

Most szétárad a béke,

Nyugodtság, Isten a szívben,

Feloldva mind, ami bánat,

S azt is, ki néked okozta.

Lám, így ura ember a sorsnak!

Rád mindig büszke barátnőd:

Julka

Előzetes:

Nem mindennapi dolog manapság, hogy egy ház

megérje: ugynannak a családnak négy generációja

lakjék - vagy legalább gyakorta megforduljon és

szép emlékeket szerezzen - a falai között.

Hát nálunk ez megesett!

Megható, mennyire igyekezett a Moszkvában

felnőtt, most Budapesten élő, de sok időt

- összességében éveket - Gyulán töltő  Palcsika

(Paulina), hogy a kislányát - amilyen hamar csak

lehet - bemutassa a "Szent István úti háznak",

amely az ott nevelkedettek számára már fogalom,

menedék!

Vajon megéri még az öreg ház, hogy

ez a kis csöppség is szép emlékeket szerezzen

az ősi családi fészek falai között?

A tizennegyedik

Ó, vári úti, megbecsült, öreg családi lak!

Mondd, hány gyermeket láthattak a málló, vén falak?

Nővéremet, öcsémet, meg persze jómagam.

Közöttetek cseperedtünk, s éltünk gondtalan.

Láttad apámat, s a bátyját - ez udvaron szaladt.

Itt nőttek fel gyermekeink: a három nyolcat ad.

Tizenhármat láttál eddig! S most mi adatik?!

Megjött Palcsi kisbabája: a tizennegyedik!

Apró kislány - két hónapja látja szép Napunk.

Ő már biztos hozzájárul: mi megmaradunk.

Életünk így folytatódik benne végtelen:

Nagyszüleink vére folyik kis ereiben.

Az öreg ház megláthatta ezt a gyermeket,

S ha nem is adhat már számára szép emlékeket,

Mégis fontos lehet neki e gyermek, tudom.

Tizenhármat felnevelt a Szent István uton.

Drága mamám és nagyapám, kedves őseink,

Akik fentről óvjátok a mi gyermekeink!

Kísérjétek Annácskát is, s mind, kik követik:

Testvéreit, fiunk, lányuk kisgyermekeit!

 Vita

Hirtelen kél a szél.

Felbolydulnak a fák.

     Borzong a lélek is -

Nem bírja a vitát!

Szélcsengőnk vészt kongat.

Szívemben bánat ég,

     Fájdalom kolompol.

Nem kell a szó! Elég!

Majd jön az alkonyat.

Minden elcsendesül.

Az imént borzos fák

Ágain béke ül.

Hallgat a szélcsengő,

Nem susog a levél -

     De a lélekben a szél

Még mindig benne él.

Ragrímes dudorászó

Meleg télikabátkában

Bélelt pacsikesztyűcskében

Vastagtalpú kis csizmában

Ballagok a hóesésben

Felnézek a borús égre

Behavazott faágakra

Fehér pehely hull szememre

Dalra nyíló, puha számra

Nem gondolok a gonosszal

Fagyban fakadt búbánattal

Jéggé dermedt tó tükrével

Hideggé hűtő szavakkal

Csak a szívem melegével

Lelket dédelgető lánggal

Szemek égő tűzfényével

Kedvesem hívó szavával

Tízéves korom óta gyűjtögetek általam szépnek és igaznak ítélt mondásokat könyvekből, filmekből, szobrok talapzatáról, rádióból, stb. A napokban ezt a kis gyűjteményt lapozgatva rájöttem, hogy egyes idézeteknek éppen ellentettjére biztatnak mondjuk tíz évvel későbbi mondások. Rímbe szedtem néhány ilyen ellentétpárt, amelyeknek ugyan mindegyikére megvan a magam értékítélete szerinti voksom, de érdekességképpen leírom azokat. Másoknak - tapasztalataik, vérmérsékletük, egyéb tulajdonságaik alapján - nyilván az enyémmel ellenkező is lehet a választásuk, de ez véletlenül sem baj, ettől izgalmas a világ. Persze nyilván megtalálható az a bizonyos arany középút is, de ha nagyon utánanéznék, erre a témára is lelnék legalább két, egymással ellentétben álló változatot. Szóval:

Ellentmondások(?)

Szép az élet, ha jó a lélek.

Bánt az élet, ha jó a lélek.

- o- -o-

Legyél bohó, könnyed és vidám!

Ne légy bohó! Az élet komoly ám!

- o- -o-

Mondj el mindent, ha bánt a gond!

Ne szólj sokat! A szószátyár bolond!

- o- -o-

Ha nyílt a szív, mindenkit befogad!

Zárd be szíved, hogy bírd a harcokat!

- o- -o-

Szállj vitába, ha egyet nem értesz!

Hallgass inkább! Így békében élhetsz.

- o- -o-

Légy őszinte, hogy nyugodtan élj!

Ne szólj valót! Úgy kővel vettetnél!

- o- -o-

Ne irigyeld tudásod! Add tovább!

Tartsd meg tudásod, hogy profitáld!

- o- -o-

Száguldj az idővel, le ne maradj!

Ősök bölcs nyugalma, enyhet adj!

Szerencsefia

Gyermekemet még dédnagyanyám-korú

Üknagyikája tartotta ölében,

És simítottam magam is nagyanyó ráncos tenyerét;

Édesapám anyukája - nagyanyám -

Hányszor fogta kezem,

Magyarázva a varrás rafinált tudományát!

Anyukám s apa óva vezérelt könnyű utamon,

Míg a gyerekkor szép idejéből fel nem cseperedtem;

Nővérem lányát, majd unokáját dajkáltam,

S mert csemetéje még nincs fiaimnak,

Panka családunk legifjabb jövevénye.

Számlálom: biz' öt a korosztály,

Kiknek keze érintette enyémet,

S adott tovább valamit, mit magam is tovaadtam,

S amit érzek, de nincsenek rája szavak.

Magam vagyok ebben a sorban hatodik valahol.

Kérdem hát: nem vagyok szerencsefia?

Meghittség

A meghittséghez nyugalom kell,

Türelem és óriási szeretet.

Másabb annál, mint ha valaki

Embert, tárgyat vagy virágot szeret.

Meglehet, ilyenkor egymás felé

Sugárzik egy olyan érzelem,

Mely biztonságot, bizalmat idéz,

Áthatja tisztaság és értelem.

Ekkor az Isten ránk mosolyog.

Védőn nyújtja felénk tenyerét,

Megáldva minket s a perceket,

Melyeket ajándékul ad az ég.

Szavakkal festett kép

Márait olvastam - Eszter hagyatékát -,

Míg Parádon töltöttünk pár napot.

Hazafelé mesélni kezdtem férjemnek,

Mit az író könyvével nekem adott.

Kétségbeesve kerestem a szavakat,

Melyekkel mindazt hűséggel elbeszélhetem,

Amely e kisregényben engem megkapott.

De hamar rájöttem: ezt én nem tehetem.

Hiába kerekedett ki a történet!

Hiányoztak az úgy összefűzött szavak,

Ahogyan csak írójuk tudja elmondani,

Ami lejátszódik szívekben, elmék alatt,

S hogy azokat a tetteket mi mozgatja,

Melyekre csak az érző lelkek képesek:

Túllépni az önző szükségleteken

Megértve embert, jellemet, szeretetet.

Úgy áll előttem Eszter hagyatéka,

Mint egy szavakkal festett, csodálatos kép,

Amely egy feláldozott élet regénye -

De beszélni nem tudok róla semmiképp.

Március

A rügyek, a bimbók mélyen

Szunnyadtak a hideg télben.

Most, hogy kibújt a Napocska,

Azok is vágynak a szabadba.

Ünnepelik az élőlények

Nagy diadalát a fénynek.

Köszönjük, március, neked,

Hogy visszahoztad az életet!

Reményt adtál a hazának,

Utat a szép szabadságnak,

Hitet gyarló embereknek,

Örömöt szorongó szíveknek.

De hogy elfeledjük, ne hagyd,

A fagyos, bús hónapokat!

Feltámadó, hideg szeled

Emlékeztessen bennünket,

Hogy milyen, ha zord az idő,

Enyhet és kedvet kerülő!

Aztán add is vissza nekünk

Ragyogó, bízó ünnepünk!

A titok

Valahol mélyen bennem biztos otthonra talált.

Részemmé vált, és bízom, hogy velem marad.

De vajon el tudom-e mondani a titkot,

Amelyre mindenkinek rá kell jönnie?

Vagy ne tőlem, esetleg mástól tudja meg,

Hanem benne érlelődjön az érzés,

És az ész is önként fogadja el?

Mert ettől lesz igaz és kitörölhetetlen.

Sokszor írtam róla már, de sosem beszéltem.

Csak tettem és teszek a leple alatt - akaratlanul,

tőle indíttatva – a mindennapokon.

Akkor is, ha mást tenni lenne kedvem;

Bosszús vagyok ilyenkor, hogy rá hallgatok,

S mert önmagammal sem értek egyet.

Gyakorta fájdalommá szépít egy-egy érzést.

Sokszor nehezen birkózom meg vele,

De mindig ő győz, és végül megszelídít.

Bárki bármit tesz, vagy mond ellenem,

Nem tudja magával szembefordítani.

Mert éber. S ha mégis ellankad egy pillanatot,

Amikor feléled, még nagyobb erővel öleli át

A másikat, aki ártani szándékozik.

Mert tudja, hogy testvére benne szunnyad,

S csak a percet várja, hogy felébressze a tudat,

Amely segít megfejteni a titkot.

Sok ajándékot rejteget nekem.

Amikor átadja, teljesebb lesz az élet.

A csodák világát tárja elém

Szándékban, színekben, szemekben,

szavak varázsában,  dolgok hűségében.

A tárgyak mindig válaszolnak.

De van ember, aki pajzsként visszaveri.

Nem érzi még, hogy számára mit adhat,

Ha szívesen látja és befogadja -

Csak emészti magát, amiért szerencsétlen.

Íme egy mindennapi bizonyság,

Hogy nemcsak ő maga irányít mindent,

De a hiánya is.

Nem, nem mondom el a titkot!

Egy száraz betűsor nem mindig adja vissza

A lényeget! Csak hidd el, hogy teljes életet

Nem lehet élni nélküle. Találj rá! Érezd magad is!

Lám, megint súg nekem: „Ne szégyellj!

Hirdesd mindenkinek, hogy nincsen rám érdemtelen!”

A fiaimhoz

Mit hozol és mit nem az életbe?

Mit pakolsz és mit nem a terhedbe?

Mit engedsz és mit nem a szívedbe?

Mit hiszel és mit nem, emberke?

Lesz merszed vagy nem lesz az igazra?

Lesz erőd vagy nem lesz a vigaszra?

Lesz tudás vagy nem lesz a tarsolyban?

Lesz utad vagy nem lesz a lábadban?

Megélsz-e majd, vagy nem, gyermekem?

Megértsz mindent, vagy nem az életben?

Megtudod-e mindig, ha tévednek?

Megérzed-e azt is, hogy szeretnek?

Kit vezetsz és kit nem magaddal?

Kit segítesz, kit nem szavaddal?

Kinek adsz, kinek nem bizalmat?

Kinek árt, kinek nem hatalmad?

Hol laksz majd és hol nem a világban?

Hol győzöl és hol nem a vitákban?

Hol keresed, hol nem a szerelmet?

Hol kapod meg, hol nem a kegyelmet?

Megleled-e vagy nem az őseid?

Megleled-e vagy nem a könnyeid?

Megleled-e vagy nem a csodákat?

Megleled-e vagy sem a hazádat?

Megtalálod mindazt, mit kerestél?

Megkapsz-e majd mindent, mit szeretnél?

Meglátod-e mindig a lényeget?

Megérzed a véget s a kezdetet?

Rátalálsz-e arra, mi lehetnél?

Megteszel-e mindent, mit tehetnél?

Megkapod-e vagy nem a jutalmad?

Megtalálod, vagy nem a nyugalmad?

Mire szánsz, mire nem idődből?

Mire jut, mire nem erődből?

Mire kell, mire nem akarat?

Mire tartogatod magadat?