Csörgő emlékére
Szőke, copfos kislány voltam, tán tizenhat éves.
Erdőn, pusztán barangoltam. Sosem voltam éhes.
Hosszú, cingár lábaimat szurkálta a tarló.
Ha kértem, hát apám hagyta, hadd vigyen a vad ló.
Édesapám Csörgő lova hintóba volt fogva.
Szegény jószág! Úgy sajnáltam, hogy a kocsi foglya!
Kiengedett gyeplőszárral robogtunk az úton;
Élvezte, hogy nem feszít most senki sem a húron.
Apa később átváltott a tanári pályára.
Csörgőt eztán nem engedte senki szabadjára.
Igába próbálták fogni - szabad volt a lelke,
Inkább összetörte magát – de azt nem engedte.
Éjfekete hátát verték már az ostornyéllel,
Hiába kért segítséget szomorú szemével.
Két napra még bezárták egy kies istállóba,
S harmadnapon kihajtották őt a vágóhídra.
Álmomban megjelent Csörgő csillaghomlokával,
Értelmes szemében szabadság vágyával.
Feltettem egy kérdést – már ébren - magamba’:
Van, ki a szabadságáért az életét adja?
