Pár hete megpróbálkoztam a festéssel. A legelső képemet azért még nem
merem feltenni a honlapra, de a másodikat és a harmadikat - és ha lesz még olyan, amelyet megmutathatónak ítélek meg, azt
is - megmutatom a hozzám látogatóknak.
Az olajfesték hatását adja az acryl. Könnyebben bánok vele, mint az olajjal
gondolnám. Az első két kép a Kékestetőn készült, és akármennyit csinálok is ezután - ha festek egyáltalán még
-, ez a kettő lesz mindig a kedvenc acryl képem.
Az első festmény sziklái előtt naponta többször megálltam, amikor
a szanatórium fölötti erdei ösvényen róttam sétautamat. Teljesen beleszerettem ezekbe a kövekbe, megismerkedtem
a fák ágaival, az árnyéktalan, avar fedte föld illatával, mígnem akkora lett a késztetés a megörökítésükre, hogy elő
mertem venni az ecsetet, és megpróbáltam a vásznon visszaadni, amit érzek a közelükben.
A második képet szintén naponta láttam, és csodáltam élőben a szobám
ablakából - reggel és alkonyatkor. Az ott töltött három hét utolsó napjának késő délutánjára vált valóra bennem
a szanatóriumi gyógyulásomat végigkísérő, bátortalan gondolat, hogy meg kell festenem az ablak-keretezte felhős-ködös
látványt, akárhogyan is sikerül! Az utolsó ecsetvonásokhoz már csak a kép ködszürkéje adta a világítást a sötét szobában,
míg odakint még látszottak a fák között gomolygó felhők.
A férjemnek köszönhetem a festés élményét, aki -
erős ellenkezésem dacára végül - becsomatoltatta velem a festőkészletet,
és elvittük a szanatóriumba.
